|
 "Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. A hipermarket kellős közepén oltári hisztit vágott le a 3 éves fiam. Ha nyugtatni próbáltam, meg se hallotta, a nézőközönség pedig fejcsóválva jelezte: ez a gyerek bizony el van kényeztetve. Amikor pedig ideges lettem és végül rácsaptam a fenekére (megjegyzem, jelképesen) felhördült az ellentábor: "Micsoda kegyetlen anya! Mit tegyek? Nem lehetek elég jó"
Erika elkeseredetten konstatálta, hogy bármit tesz, valahogy mindig balul sülnek el a dolgok. Íme néhány jótanács nem csak neki, de sok hasonló sorstársának:
A dacos gyereket nehéz kezelni. Pontosan tudja, mikor és hol kell magát előadnia ahhoz, hogy a várt hatás meglegyen. Ne hagyja magát az orránál fogva vezetni, járjon túl az eszén!
Mégis hogyan?- tesszük fel oly sokan a kérdést.
A válasz egyszerűbb, mint gondolnánk: a gyerek azért rendez jelenetet, hogy lássa, érezze, van eredménye a műsorának. Ha azonban nincs, aki venné a lapot, előbb-utóbb rájön, nincs értelme próbálkozni. Tegye hát a következőt: Ha a gyerek ordít, hisztizik, egyszerűen ne vegyen róla tudomást addig, amíg magától meg nem nyugszik. (Fontos! Arra gondosan oda kell figyelni, hogy a magából kikelő, tomboló gyerek sem magában, sem másban kárt ne tehessen!) "De hát ez olyan kellemetlen mások előtt!" - jön a replika. Ne törődjön vele, ez összességében kevesebb kellemetlenséggel fog járni, mintha minden héten, netán naponta megismétlődne a jelenet. Hamarosan észre fogja venni, hogy a próbálkozások száma egyre csökken, idejük lerövidül, míg végül el is marad.
|
