Indulhatunk végre?
Egy feleség üzenete a férjének:
Amikor családilag elindulunk valahová, hát az kész kabaré: az én dolgom összekészíteni a gyerekek ruháját, átöltözésre bírni őket, magamat is elkészíteni, majd az úthoz szükséges dolgok összepakolása után végre én is kilépek az ajtón. Mondod, hogy nyugodtan bízzam rád a gyerekeket, de azt inkább nem teszem, mert képes lennél a fiamra húzni a lányom ruháit vagy fordítva. Megoldok én mindent, csak időm legyen rá.
Mert az ugyebár sajnos nincs, hála neked. Mert mikor majdnem elhagyom a hajam, mert ide-oda ugrálok a teendők sűrűjében, te elegánsan megállsz az ajtóban, felöltözve, cipőben, (hogy véletlenül se kelljen bejönnöd segíteni), majd néhány perc múlva megkérdezed: "Kivihetem a gyerekeket a kocsiba?" Ó, hogyne, és az se zavarjon, hogy én még ingben-gatyában ugrálok, mint egy idióta. Elég lesz nekem fél perc is a felöltözésre. A sminkelésről már régóta leszoktam, csak nagy ritkán jut az eszembe ragaszkodni ehhez a földhözragadt szokáshoz. Mert nem fogok kifestetlenül menni egy esküvőre vagy egy szülőire, akkor sem, ha a kapu előtt járatod a motort vagy ha ráfekszel a dudára. Nem és nem!
De most kanyarodjunk vissza a hétköznapi, kifestetlen példánkhoz, mikor mindent megteszel azért, hogy engem gyorsaságra bírjál. Beülteted a gyerekeket az autóba ( legyen csak lelkiismeret furdalásom, hogy miattam vannak "kikötözve"), Kiállsz az udvarból, járatod a motort...
Én meg essek szét, igyekezzek annyira. De tudod mit? Nem fogok széthullani, inkább megtanulsz várni egy kicsit... vagy sokat... majd meglátjuk :)