A Bem utcai fiúk
A 70-es évek vége felé voltam 9-10 éves. A nagyobbik bátyám már szakközépbe járt, így ketten maradtunk gyerekek otthon. Falun a nagyfiúk többnyire lerázták a kissebbeket. Nagy szó volt, ha néha engem is magával vitt a bátyám a nagyok közé.
Aztán egy alkalommal megkérdeztek minket, hogy akarunk e csatlakozni a haverommal a csapatukhoz!
Igaz, nagyon olyan „Ha nincs ló, jó a szamár is” szagú volt a dolog, de mi boldogan mondtunk igent.
A Bem utcában nagyon sok gyerek volt, közel azonos korosztályban. Szerveztek egy csapatot, és kihívták a bátyámékat egy szalmacsatára. A csapatok nagysága, a csata szabályai le lettek beszélve. 10 fős csapatokban egyezett meg a két kapitány.
A mi környékünkön kevesebb volt a hetedikes és nyolcadikas, inkább többnyire az én korosztályom dominált.
Hogy meglegyen a létszám, ezért kellettünk mi ketten is a csapatba.
A csata szombat délután kettőre lett lefixálva. Helyszínéül a falu szélén álló, egyik megkezdett szalmaboglya lett kijelölve. Ez egy kb.25m hosszú, 5m magas kupac volt, ami az egyik végén úgy 10m hosszan viszont csak 1,5m magas lehetett.
Mi voltunk a védők. Botot, csúzlit, vagy bármi más eszközt, fegyvert tilos volt használni. Csak a puszta kéz és a szalma állt a rendelkezésünkre. Mindkét csapat készített zászlót. A cél: megszerezni az ellenfél zászlaját, ami egyben a győzelmet jelentette.
Mi fiatalabbak, és még két hetedikes felmentünk a magasabb részre a zászlóval. A maradék hat erős „harcosunk” az alsó részt védte.
Köteleket tettünk körbe a boglya peremére, melyek végét hurokba kötöttük. A hurokba betömtünk annyi szalmát, amennyit csak tudtunk. Megrángatva a kötelet, a szalma kifordul a hurokból és így a támadó nyakába szóródik. Nem nagy ötlet, de reméltük, hogy működni fog. Arra az eshetőségre készítettük, ha valamelyik támadó, oldalról szeretne feljutni a tetőre.
Eljött a csata napja. Már reggel kimentünk előkészíteni a terepet. A Bem utcaiak pontban délután kettő magasságában tűntek fel a látóhatáron. Rendezett alakzatban jöttek, az elől jövőnél nagy zászló lobogott. Elég félelmetesnek tűntek, de a kapitányunk elkezdte fikázni őket, amitől visszajött a bátorságunk.
Amint megérkezett az ellenség két részre szakadtak. Hatan az alsórészt támadták, négyen pedig nekiálltak mászni a boglya magasabb oldalán. A saját zászlójuk is velük volt, egyértelmű volt a szándékuk.
Szerencsére a boglya elég száraz és laza volt ahhoz, hogy egy ilyen mászás összejöjjön.
Egyikük viszont elég magasra jutott ahhoz, hogy kipróbálhassuk a védőeszközünket. Működött is rendben. Nagyadag szalmát kapott a képébe, de sajnos ez nem állította meg. Némi köhécselés és köpködés után mászott tovább. Aztán szerencsétlenségére az utolsó méteren az egyik kötélhurokba pihenő szalmacsomóba akart megkapaszkodni, ami következtében kétségbe esett képpel csúszott vissza a kazal tövébe, magával rántva egy köbméternyi szalmát, ami lent szépen betemette.
Oldalt ezután már nem próbálkoztak tovább. Minden az „alsó vár” felöl támadtak ezután. Védőink derekasan birkóztak, de a túlerővel nem bírhattak soká. Már ketten is elkezdtek felfelé törekedni a Bem utcaiak közül, ami a kisebb magasság különbség miatt egyszerűbb volt erről az oldalról. Az egyik hetedikes srác hősiesen rájuk ugrott, magával rántva őket az alsó szintre.
Átmenetileg fellélegezhettünk, de egyértelmű volt, hogy vesztésre állunk.
A helyzetet a csősz mentette meg számunkra.
Egyszer csak ott termett a kis szimójával a kazalnál és nagyhangon ránkförmedt: „Mit csináltok itt büdös kölykök!?” Már a termete is elég tekintélyt parancsoló volt, na meg egy duplacsövű sörétes puska is volt nála mindig, meg egy távcső.
A csata azonnal véget ért. Az öreg összerakatta velünk a szétszórt szalmát és haza zavart bennünket, sűrű káromkodás és fenyegetések mellett, hogy majd beszélget erről a szüleinkkel!
Csöppet sem bántuk. Hétfőn büszkén meséltük az osztályban a haveroknak a kalandjainkat, akik irígykedve hallgattak minket!
Tibcsi bácsi