Egy kis varázslat
A falu, ahol felnőttem egyházi birtok része volt valamikor, így a vallásnak komoly jelentőséget tulajdonítottak az öregek. Nagyanyám ebben nem ismert tréfát. Szocializmus ide, kommunizmus oda, az unokáknak kötelező volt részt venni az egyházi életben.
A bátyáim már jártak templomba egy ideje és egyszer mézet is pörgettek a pap bácsival, meg eljártak ministrálni is. Én még csak 5 éves voltam, így nem mehettem velük, pedig már nagyon fúrta az oldalam a kíváncsiság. Eléggé nehezen viseltem, hogy én nem mehetek vasárnap a bátyámékkal, így addig nyafogtam, könyörögtem, amíg anyám bele nem egyezett.
Viszont a lelkemre kötötte, hogy nagyon jól kell viselkednem, csöndben végig kell ülnöm a szentmisét, különben megharagszik a Jézuska.
Alig vártam, hogy vasárnap legyen. A nagyobbik bátyámra várt a nehéz feladat, hogy vigyázzon rám. Már napokkal előtte elkezdtem faggatni a mise menetéről. Laci nagyjából elmondta mi a rituálé. Nekem rögtön megragadta a fantáziámat, hogy a vizet borrá fogja változtatni a pap bácsi.
Vasárnap szépen felöltöztetett bennünket anyu, és mentünk templomba.
Viszonylag jól vettem az akadályt, egészen a liturgia második feléig igaz, addig többször is megkérdeztem a bátyámat, hogy mikor lesz már végre az a boros rész. Aztán amikor az utolsó vacsora felidézése részhez érkeztünk, az izgatott felismeréstől kicsit hangosra sikeredett kérdéssel riasztottam fel bratyómat egykedvű nyugalmából: „Laci! Most varázsol a pap bácsi?!” Körülöttünk mindenki kuncogott.
A Jézuska talán nem, de a nagymama viszont, aki fültanúja volt az esetnek, nagyon rosszallotta a dolgot és anyu többet nem engedett templomba, csak később, amikor már iskolás voltam.
Tibcsi bácsi